Tessék, egy kis mozgássérült-etikett

2016. július 20. 06:52 ujnemzedek.hu
Valljuk be: fogalmunk sincs, hogy tudunk segíteni, illetve mikor vagyunk bunkók.

Vannak dolgok, amikbe bele sem gondolunk – ilyen az például, hogy milyen lehet kerekesszékben leélni az életed. Pedig akad ezzel kapcsolatban egy csomó kérdés – mondjuk, hogy mikor kell, és mikor lehet segíteni? Mivel bántunk meg akár akaratunkon kívül is egy mozgássérültet? Megkérdeztünk egy illetékest, aki már 23 éve gyűjti a tapasztalatokat - Mesterházy Zsolttal, a Mozgássérültek Egyesületének Országos Szövetségének Ifjúsági Tagozatának képviselőjével beszélgettünk az EFOTT-on. 

 

 

- Annyi mindenről van szó a mozgáskorlátozottak kapcsán, egy dologról azonban ritkán – mi az, amiben egy nem mozgáskorlátozott segíteni tud nektek a hétköznapokban? Mikor jó egyáltalán, ha segíteni akar, mikor jó, ha egy vadidegen, mondjuk, az utcán próbálkozik?

 

- Érdekes kérdés. Csúnya szóval élve: egy jól szocializált mozgássérült embernek az életben nem sok segítségre van szüksége. Ami elengedhetetlenül fontos, az az akadálymentes környezet – ebben ugye az, hogy ki mikor mit csinál, olyan sokat nem számít. De ha például magam életéből indulok ki, én nagyon sokat autózom – amikor ötödször, hatodszor szállok ki és be, akkor előfordul, hogy jól esne egy segítő kéz. Ennek van egy nagyon jó formája és kerete – ha egy ember odalép hozzám, és megkérdezi, miben állhat a rendelkezésemre, akkor válaszolni fogok, eldöntöm, hogy az adott szituációban van-e szükségem rá, és mindenképpen megköszönöm a gesztust. Azt hiszem, ez a legfontosabb: a mozgássérültek 90 százaléka tuti nem mond nemet, ha odamennek hozzá, és el fogja mondani, hogy mit, és főleg hogyan tud az illető tenni értünk. Ha nemet mondunk, és mégis erősködik, na, onnantól tolakodás.

 

 

- Oké, akkor konkrétan mikor érdemes egy mozgássérülthöz odalépni, hogy elnézést?

 

- Az utcán való átkelés nem minden esetben úgy van megoldva, hogy könnyedén fel lehessen gurulni a padkára. Ilyenkor a menet pont az, amit emlegettem: tudakolni kell, és ha van mód, akkor a hátsó karfánál kicsit megemelve, kvázi plusz erőt kifejtve vissza tudjuk juttatni a kerekesszékest a biztonságos járdára. Nagyon sok ilyen példát tudnék mondani, de igazából tényleg csak az a lényeg, hogy merjük levetkőzni az előítéleteinket, menjünk oda, merjünk tenni feléjük egy lépést, nézzünk az ember szemébe, és kérdezzünk.

 

 

- 10-ből hányan merik ezt megtenni?

 

- Azt kell, hogy mondjam, változik a helyzet, hálaistennek pozitív irányba. 23 évvel ezelőtt egy közlekedési baleset kapcsán kerültem ebbe a helyzetbe, és annak idején gyakorlatilag úgy bámultak rám, mint egy UFO-ra. Mára – na, hogy mondjam – nem nagy számban, de vannak emberek, akik megteszik az első lépéseket. Én elég mobil mozgássérültnek számítok, nagyon sokat furikázom, és havi szinten két-három ember oda mer jönni hozzám. Ez tök jó, de nem mondom, hogy nem lehetne jobb. Hidd el, ha kulturáltan, a másikat emberként kezelve vágsz bele, az nem csak a segítség miatt fontos. Az baromi jól esik. Fontos lenne, hogy az emberek le merjék vetkőzni azt a sok esetben téves tudást, ami velünk kapcsolatban a fejekben él.

 

 

- Ha már itt tartunk: mi számít nagyon durva udvariatlanságnak? Azzal, hogy én most felteszem ezeket a kérdéseket, udvariatlan vagyok, illetve ha nem, mikor lennék az?

 

- Akkor lennél az, ha nem kezelnél egyenlő félként. Ha rossz értelemben véve bratyiznál, de szerencsére nem bratyizol. Valójában fel lehet tenni bármilyen kérdést, feltéve, ha az kulturáltan, kíváncsiságból, tudásvágyból történik. Én a természetes viselkedés híve vagyok, és nagyon nem szeretem, amikor úgy akarják megtartani a távolságot az emberek a mozgássérültekkel, illetve általában véve a fogyatékkal élő emberekkel kapcsolatban, hogy elfordítják a fejüket az utcán, nem néznek oda, a kisgyereket elrángatják mellőlünk. Ugye a kisgyerek mindenre nyitott a világon, és az ő kíváncsisága sose lesz annyira bántó, mint a felnőtté, aki inkább azt szeretné, hogy a gyerek ne is tudjon rólunk.

 

 

- Durva sztori van?

 

- Persze, özön. „Ne nézd a bácsit, ne bámuld” – ez az alap. Pedig sokkal jobb lenne, hogy ha megkérdezné a kissrác az édesanyját (mert ez is előfordult már), hogy mivel megy a bácsi, mi történt a bácsival, és akkor anyuka fogná a kezét, és odajönnének hozzám. Akkor ugyanis elkezdünk beszélgetni. Jobban talán nem is tudnák azt a kisgyereket nyitottá tenni a világra, mint hogy elmesélem nekik, mi a helyzet, a gyerek megfogja, megtapogatja a széket. Így lesz természetes dolog felnőttkorban, hogy igen, tessék, vannak ilyen emberek is. 

 

 

- Ez is fura kérdésnek tűnhet, pedig szerintem fontos: hogy nevezzem én azt az állapotot, amiben ti léteztek, ami a mindennapjaitok részét képezi? Mi sértő ebben az esetben, mi nem az?

 

- Erről sajátos véleményem van: szerintem mindegy, hogyan beszélünk róla, tök mindegy a szóhasználat is. A mozgássérültek önmagukat egymás között csak mozginak vagy rokinak becézik például – egy közvetlen beszélgetésben miért ne engedhetné ezt meg magának egy kívülálló ember is. A fontos dolog, hogy emögött legyen egyfajta tisztelet, a beszélgetés tartalma adja meg az opciókat. Két ember természetes dumálása közben fontos, hogy meglegyen az alapvető tisztelet, az érdeklődés a másik iránt, és ilyenkor gyakorlatilag bármi megengedhető a jó ízlésen belül.

 

 

- Ezt értem, de mégis: vannak speciális helyzetek, amikor jobb, ha valaki vigyáz a szájára, és inkább benyeli bekészített a poént? Ha én most benyögném, hogy „álljunk neki az interjúnak”, az bunkóság, vagy szimpla elszólás, vagy elképzelhető, hogy te is röhögsz rajta?

 

- Nézd: nagyon nehéz erre válaszolni, helyzete válogatja. Egy csomó minden neked is rosszul esne egy rossz és elborult helyzetben – ezzel pont így vagyunk mi is. Alapesetben a tapasztalatom az, hogy - az ép emberek között is - kezdünk kicsit magunknak élni, befelé fordulunk, de ha látok valakit az utcán, aki rám mer nézni, aki megenged magának egy félmosolyt, és akire vissza lehet mosolyogni, az egy nagyon jó érzés. De a lényeg, hogy ez ne annak szóljon, hogy én milyen állapotban vagyok, és egy beszélgetés se arról szóljon. Ami meg a poént illeti: én is gyakran mondom, hogy elszaladok a bankba, boltba, stb., holott ugye hát na. A "szaladás" ebben a kontextusban annyit jelent, hogy sietek, aztán amikor az embernek leesik, hogy mit mondott, jót röhög rajta. Ennyi.

 

 

- Jó, akkor megkérdezem: mi volt az a legkomolyabb sztori, amivel téged rettentően megbántottak a 23 év során?

 

- Sokszor, sok helyen esett rengeteg dolog rosszul, de van egy, amit azóta is emlegetek: ez még az első években történt, egy autókereskedésbe mentem kerekesszékkel, és az eladó, nem hiszed el, de odajött hozzám, és megkért, ne menjek közel az autókhoz, mert meg fogom őket karcolni. Ez engem nagyon-nagyon kellemetlenül érintett – pláne, hogy kimutattam az utcára, ahol a kocsim állt, és közöltem az úrral, hogy na, ott meg én parkolok azzal a marha jó kocsival, amivel minden nap járok. Ez a sztori valahogy beragadt – benne van szerintem minden, amit és ahogy ne csináljunk, ha ilyen helyzetben találjuk magunkat.

 


A MEOSZ honlapját ITT , az Ifjúsági Tagozatét pedig ITT találod. A Facebook-oldaluk pedig ITT érhető el - ha kérdéseid vannak, merd őket feltenni!


Kapcsolódó cikkek